Partner oldalaink

 

 

 

 

 

 

 

            Régóta vártam ezt a napot. Sokat horgászom, de vannak olyan napok, amiket „piros betűs horgászünnepként” kezelek. Azok a napok, amikor a barátaimmal hosszabb időt töltök a vízparton, azokkal, akikkel egyébként is szívesen együtt vagyok. Fontosak ezek a találkozások, a közös horgászélmények, hiszen a kapcsolatunkat csak szilárdítja, a tapasztalatainkat pedig gyarapítja. Így érkeztünk meg barátok oda, ahol a természet még kicsit érintetlen, olyan arcát is mutatja, ami a XXI. században már csak könyvekből ismert, fotókon láthatók. Horgásznak mindig szemet gyönyörködtető, szívet dobogtató látvány az ilyen víz és a környezete, főleg, ha a civilizáció által „épített és hasznosított” része is gondozott és rendben van tartva.

 

            A halőrház és büfé mellett álltunk, közvetlenül. Két napra és két éjszakára érkeztünk, hogy megismerjük egy kicsit a csodaszép tavat, a tó ragadozóhal állományát. Egy kicsiny falu mellett, a szórványtelepülések között voltunk, valahol két világ között. A csend és a rohanás világa között, úgy érezvén, mint aki éppen egy zsilipkapun lépett be, és a kiegyenlítés percei után majd valaki tovább engedi, valaki majd kaput nyit. A büfében kávét kértem, hosszú kávét feketén, forrón, hiszen így szeretem. A fémbögrém nyújtottam a házigazdának, abban mindig jobban esik, és hű társként mindig velem van a horgászatokon. A kávé illata azonnal rabul ejtett. A gőzölgő fekete semmivel össze nem téveszthető élvezeti értéke mindig feldob, de itt a szabadban, a szinte érintetlen természet szívében egyszerűen mennyei. Beszélgettünk, ill. egymást kérdeztük, ki és milyen módszerrel próbálja a halat horogra csalni.

És megpillantottam valakit. Akkor még nem tudtam, mekkora hatással lesz rám.  Egy öregúr ballagott kényelmes, nagyon nyugodt tempóban felénk a földúton, oldalán kerékpárját tolva. Vékony, kissé hajlott de mégis erősnek és szikárnak tűnő testét egy hosszú vászon nadrág és egy pamut ing borította, az ing alatt egy fehér trikó látszott a mellkasánál, ahogy közelebb ért hozzánk. Csodálkoztam is, hiszen rendkívül meleg volt ezen az augusztusi napon. Egy legalább húsz esztendős kerékpár vázára pedig finom rafia zsinórral egy négy és fél, talán öt méter hosszú bambuszbot volt erősítve. Rögtön látszott, hogy a gyűrűzését házilag elkészített, betét nélküli, drótból hajlított karikák alkották, a zsinór pedig egy 30 éves tároló orsón kapott helyet. Az öregúr kalapot emelve köszönt oda nekünk és a házigazdának, aki mosolyogva válaszolt!

 

-          Adj Isten Pali bátyám!

 

Nem tudom mi és miért fogalmazódott ott meg bennem, de tudtam, hogy ez a találkozás nem az utolsó.

 

            Elfoglaltuk a helyünket, ami a szemnek és szívnek egyaránt gyönyörködtető volt. A tökleveles, tavirózsás vízfelület tőlem jobbra helyezkedett el, egy sekélyebb vízmélységű területen. Előttem, mint egy kis öböl tiszta vízfelület volt, egy két hínár csomóval szegélyezve. Idilli hely a ragadozóknak. A partszakasz alámosott, gyökerekkel átfont, sejthetően a tó harcsái előszeretettel látogatják az év több szakaszában is. Én viszont süllőzni készültem. Úgy döntöttem, hogy pergetek. Pergetek, mert csodálatosan magával ragadott a környezet, és tudom, sejtem, hogy szép halakat rejtenek a törések, az akadók, így nem szeretnék egy kishallal csalizott, bevetett készség mellett ülni egész éjszaka. Lehetőség szerint az előttem lévő területet meghorgászom. Barátaim mellettem egy nagyobb és tiszta partszakaszon foglalták el helyüket, és a nagy sátrat oda állították fel. Ők harcsára és süllőre horgásztak, stupekos és tirolifás módszerrel. Szép lassan pakoltam, közben árgus szemekkel kémleltem a vizet, minden árulkodó jelre figyelni szerettem volna, a víz jelzései mindig nagy értékű információkat hordoznak! Valami neszre lettem figyelmes, mellettem jobbról a nádcsomó szinte rálógott a pici ösvényre, ami körbevezetett a tó sekély részein. A nádcsomót eltolva megjelent egy kerékpár eleje, majd Pali bácsi arcát pillantottam meg tőlem mindössze tíz méterre, aki rám nézett, megállt, és szalmakalapját megemelve köszöntött:

 

-          Áldja meg az Isten, fiatalúr!

 

Hirtelen Matula bácsi jutott eszembe Fekete István híres regényéből, hiszen felfedezni véltem némi hasonlóságot köztük.

 

-          Szép jó napot kívánok, Pali bátyám!

-          No, ismerjük tán egymást?

-          Még nem, de Sanyi barátom, a házigazda köszönt önre, ott hallottam, hogy Pali bátyámnak szólítja. Remélem nem sértettem meg.

-          A fenét sértett meg! Csodálkozom, mert az idegenek – már bocsásson meg a kifejezésért -, de mindig csak lepapáznak!

-          Ezt őszintén sajnálom.

-          Sose sajnálja, látom én, ez a világ má’ csak ilyen. De magát hogy is hívják?

-          Zsoltinak szólítson, egész nyugodtan. De láttam nemrég jött, nehéz itt a parton ezzel a hosszú bambuszbottal közlekedni, főleg kerékpárral.

-          Ne gondolja fiatalúr, azaz Zsoltikám, mert én már ehhez hozzászoktam, hiszen amióta 25 éve nyugdíjba mentem, minden nap körbejárom a tavat, kivétel az egyházi ünnepeink napjait.

-          Minden nap? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

-          Úgy ám! És ez így lesz, amíg a Jóisten nekem erőt ád!

Közben láttam, hogy a fejét a tó felé fordítva fürkészi, hova is üljön le. Sokan voltak horgászok, főleg pontyhorgászok, akik messziről látogattak ide. De csak olyanok, akiket meghívtak. Ide ugyanis nem járhat más horgászni, nincsenek tagok, csak olyanok, akiket a házigazda meghívott. És Pali bácsi, mint utóbb kiderült, mert néhány évvel ezelőtt  a házigazda kutyáját megmentette a jég alól, mert óvatlanul a léket borító jéghártyára lépett, és beszakadt.

 

-          Helyet keres? – kérdeztem kissé bátortalanul.

-          Sokan vannak itt, nem szoktak ennyien lenni. De tudom, mert a „kópé” mondta. – Kópé a házigazda beceneve.

-          Ha nem sértem meg, üljön le ide mellém. Én úgyis csak pergetek, van itt hely bőven. Meg a barátaim is itt vannak, ők azok ott baloldalon. Bemutatom őket, jöjjön.

 

Tíz perc alatt sok minden szóba került, miközben a bemutatkozás után Jani barátom töltött egy-egy két centes kajszi pálinkát. Pali bátyánk szerint kitűnő gyümölcsből készült. Aztán visszamentünk a helyünkre. A kerékpárról lekerült a múzeumba illő készség, amelyet azonnal megcsodáltam. A bambusznak lelke volt. Illata volt. Ahogy kezembe fogtam, mert Pali bátyám odanyújtotta, éreztem, hogy „él” a kezemben. Mintha egy soha véget nem érő mese venné kezdetét. Mintha minden göröngy, minden pici repedés egy-egy történetet rejtene. A tároló orsó két kis fogantyúja közül az egyiken megsérült a porcelán bevonat. Erős, merev és igen csak használt zsinór kapott rajta helyet.

 

-          Visszaadom Pali bácsi, csodás élményeket adhatott ez a bot!

-          Abban bizony biztos lehetsz Zsoltikám – mondta. Mert a pálinka után megkért bennünket, tegeződjünk. Mi tisztelettudóan elfogadtuk és megköszöntük.

 

Szerettem volna én is bemutatni, milyen botokat, orsókat és csalikat hoztam, ám valahogy azt éreztem, ennek most nincs itt az ideje. Valahogy azt éreztem, nekem most csak hallgatnom és figyelnem kell.

 

-          Na és milyen halra horgászol? – kérdezte

-          Süllőt szeretnék fogni – mondtam

-          Te is? No, végre egy rendes ember! – és nevetett egyet.

-          Talán te is, Pali bátyám?

 

Furcsának tartottam. Nagyon furcsának. A tároló orsóról lecsévélt zsinór végére erősített nagyjából 1/0-s horogra egy nagyon friss és mozgékony trágyagilisztát tűzött kereszt irányba. A giliszta mindkét vége egyenletesen és rendszertelenül mozgott. Az úszót, amely egy nagyjából 5 grammos úszó lehetett, nem lehetett beazonosítani, de „királyi kincstári” darab volt, az bizonyos.

 

-          Látom, csodálkozol. Igen, én is süllőt fogok! De ha nem akarsz sokat itt hal nélkül időzni, akkor figyelj. Csak azért mondom el neked, mert én ismerem ezt a vizet, te nagyon jó ember vagy, és nem tanítani akarlak, csak a természetességet, a halak természetes viselkedését megmutatni.

 

Janiék már közben bevontatták harcsázó készségeiket, és az első bot a kapásjelzőre került, amely bekapcsolása után erős csippanás törte meg a csendet. Az öreg horgász mellettem lassan odafordította a fejét, majd kissé mosolyogva legyintett egyet.

 

-          Nem kellenek ezek a hókuszpókuszok. Csak felesleges pénzkidobás! – mondta.

-          Tudod pali bátyám, ezek már a modern horgászat fegyvertárából nem hiányoznak. – próbáltam valahogy a bizonyítványt magyarázni.

 

Aztán kissé arrébb toltam pergető táskámat, mintha valami szégyenérzet vett volna erőt rajtam, de ez csak egy pillanatig tartott. Közelebb húztam, és az ölembe vettem.

 

-          Abban vannak a műcsalik, ugye? – kérdezte. Közben előre lendítette a bambuszbotot, amelyről a megfelelő mennyiségű zsinór volt letekerve, és az úszó a jobb oldalon szinte hangtalanul ért vizet, miután a horgon ficánkoló giliszta utat tört neki.

-          Igen, ebben vannak. Lassan én is összeszerelek – nyökögtem bátortalanul, mert láttam, hogy mennyire pontosan dobta a csalit arra a helyre, ahol egy kiálló pici fatörzs és néhány töklevél látszott a felszínen.

 

Mielőtt azonban a pálcámért nyúlhattam volna, az úszója táncolni kezdett a víz felszínén, apró köröket és hullámokat rajzolva a csendes víz felszínére. Azonnal figyelni kezdtem a reakciót, a bevágásra még várni kellett. Azonban az öreg horgász jól tudta, mi következik. Az úszó eltűnt, ő a tároló orsóra közben felcsévélte óvatosan a laza zsinórt, és a bambusz spiccén kicsit lendítve, megakasztotta a halat. csodálatosan csillapította a kezdeti kirohanásokat a bambusz bot, de főleg az azt kézben tartó Pali bácsi. A mellettünk található szilvafa mellett magasra emelte a botot, és megszákoltam neki egy csodásan ragyogó, ezüstösen csillogó 3 kiló körüli süllőt.

Csak ámultam és bámultam. Hogy is van ez? Bambusz, meg öreg zsinór, meg giliszta, meg mit tudom én….

Letette a szalmakalapot. A süllőt óvatosan megszabadította a horogtól, és a balkezébe fektette a hasát, jobb kezével a farok tőnél megfogva óvatosan visszaengedte a tüskéshátút.

Rám nézett, és megnyugodva látta elégedett arckifejezésemet. Az övé is az volt. Szerelni akartam a készségem, de szó nélkül rátette a kezét a kezemre.

 

-          Várj! – suttogta – Próbáld ezzel!

-          Rendben – rebegtem.

 

Ismét egy giliszta került középen megtűzve a horogra. Szinte ugyanarra a helyre, talán tíz centivel dobta balra a csalit. Aztán leült és átadta nekem a bambuszt.

 

-          Hihetetlen, de pici gyerekkoromban fogtam ilyen botot utoljára. – próbáltam megtörni a pillanatnyi csendet. – Az sem ma volt! – mosolyogtam.

 

Janiék közben szóltak, hogy tüzet raknak egy esti szalonnasütéshez, egy óra múlva jó parázs lesz. A Nap már lebukó félben volt. Csodás színekben játszott a vízen. Éppen ezen tűnődtem, amikor az ujjamra tekert zsinór szorítani kezdett. Azonnal kihúztam, és bevágtam. Csodálatos élmény volt érezni, ahogy a bot végét a víz irányába tereli a hal, ám a botot szinte alig irányítva lopom a távolságot. Csodásan tiszta volt a víz, így meg lehetett pillantani időben a halat. Aztán egy farok csapás jelezte, még van tartalék erő. Ekkor pillantottam meg, mekkora süllővel van dolgom. A küzdelem nem tartott sokáig, bár kétségek közt és félve húztam a partra, mert nem ismertem a zsinór adottságait. Pali bácsi mosolyogva viszonozta szívességemet, és most ő szákolt. A süllő jó 6 kilós volt. A süllőt szinte ugyanazzal a mozdulattal engedtem vissza, mint öreg barátom. A szemembe nézett, és a szeme mindent elárult. Az öröm és a döbbenet együtt ült ki az arcomra….

 

            … a sültszalonnát vágtuk késeinkkel, rá a sült hagymát, és kisebb katonákat gyártottunk a kenyérdarabokból is.

 

-          Tudjátok fiúk, most úgy érzem magam, mint régen, mikor apámmal jártam itt. Olyan íze van a szalonnának. Úgy érzem, ma a Jóisten vezérelt bennünket egymás útjába. Itt ma három világ találkozott, a természet, a tiétek és az enyém…..

 

Azóta minden évben találkozunk, és remélem, jövőre is jó egészségben találom!