Partner oldalaink

 

 

 

 

 

 

 

            Születése óta tizenkétszer fagyott be a vizek háta. Nemrégen véget ért az ikrák őrzése, ami nem volt egyszerű feladat. Folyamatosan mozgatva mellúszóit friss vizet áramoltatott az ikrákra, hiszen most az ő növekedésük volt a legfontosabb. Ők a jövő, a faj fenntartása fontos feladat, és generációk nem maradhatnak ki, mert annak súlyos következményei lehetnek. Kemény küzdelem volt védeni őket az ikrafalóktól. Gonosz és önző módon támadtak a vízbedőlt égerfa piciny ágvégződéseire lerakott ikrákra. Néhányan nem élték túl, őket elragadta egy - egy sügér. De sokan voltak. Nagyon sokan.

 

            Teltek a hetek, hónapok és ő elhagyta már az őrzött fészket. A piciny ivadékok már önálló életet éltek. A picinyek éppen elkezdték ragadozó módon szerezni a táplálékukat, és ezt jó volt látnia. Büszke apa lett ismét, mint már eddig is jó néhány éven át. A víz egyre melegebb lett. Forró volt a nyár, és érezhetően tovább melegedett az idő. Csak néha volt egy-egy frissítő eső, vagy szelesebb nap, amikor felfrissült a víz. Akkor az oxigén dúsabban volt jelen, mint a meleg napokon. Szerette a szeles időt. A szélben a küszök tömörebb csapatot alkotva úszkáltak, könnyebb volt rájuk vadászni. Sokkal könnyebb. Ő volt a rangidős a régi köves kocsiút melletti tölgyfa tuskó mellett. A tuskót több másik, kisebb és sűrű gyökerű famaradvány vette körül. Ideális hely volt számukra. A vízzel fedett kövesúton gyakran csobbantak be valami elképzelhetetlen erővel gombócok, golyók és más alakú és szagú anyagok. Olyankor mindig megrebbent egy kicsit. Figyelte a következményeket, ami viszont számára mindig bőséges asztalt hozott. Ilyenkor hamarosan megjelentek a küszök, a keszegek, akik óvatlanabbak lettek, mert a beeső anyagokból csipegetni kezdtek, és nem figyeltek a külső körülményekre. Néhányan odáig merészkedtek, hogy a vízben lebegett kisebb morzsákat követték a tölgyfatuskóig. Ők voltak a legkönnyebb prédák. Szinte mozdulni sem kellett értük. Aztán később a nagyobb pontyok is megérkeztek, akik a nagyobb golyókat fogyasztották előszeretettel. Elnézte néha a tuskó árnyékából, ahogy egy öreg példány kerekre nyitva a száját, milyen szívó erővel vette magához a furcsa élelmet. Egyiket a másik után. Néha azonban valami történt. Valamiért megriadtak, ha egy társuk a fejét kezdte rázni, mint aki nem tud szabadulni a falattól. Nem értette miért, de az események ilyenkor mindig ugyanabban a sorrendben megismétlődtek. Jöttek az újabb gombócok, golyók, és kezdődött minden előröl. Aztán néha hosszú napokig csend.

            Azon a napon is így kezdődött. Kissé szeles idő volt, a nap sütött, de mégis frissítő hullámok mozogtak a víz felszínén. A tuskósoron lakott egy matuzsálem, akit mindenki tisztelt, és nem szerettek az útjába kerülni. Több mint két méter hosszú, lomha mozgású, óvatos és kimért volt az öreg szürke harcsa. Néha megjelent a kövesút felett, és a falatozó keszegek közé „robbanva” hatalmasat szívott a vízből. Nem egyszer két – három keszeg is áldozatául esett egyetlen mozdulattal. Ő pedig figyelte. Tisztelte az öreget, hiszen tudta, nem volt kis teljesítményt megélni ebben a vízben. A veszély mindig leselkedik valahol. Főleg amíg apró, tapasztalatlan és éhes a magafajta hal. Ma ő is éhes volt, és kevesebb volt a küsz, a keszeg. Nem keresték fel a kemény meder aljzatot, valahol máshol tanyáztak. Az öreg harcsa is önkéntelenül, csalódottan úszott végig az ismert helyen. Élmény volt nézni, ahogy a bajsza a meder aljához ért néha, mintha külön szeme lett volna a bajusz végén.

Ekkor azonban történt valami. Valami olyasmi, amit eddig nem látott. Egy furcsa színű apróhal csobbant a vízbe. Sérültnek látszott, mert esetlen és rendszertelen volt a mozgása. Az öreg harcsa apró szeme felé fordult, fejét kissé a hal irányába fordította, de egykedvűen tovább úszott. Talán nem gyötörte úgy az éhség, ahogy őt. De valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Nem tudta mi ez, hogy nevezik, talán kíváncsiságnak, talán némi félelemnek, aggodalomnak?! De a sérült hal csak folytatta az igazán furcsa mozgást, néha megállt, és lebegve süllyedt a fenék felé. Majd újra felfelé indult, a teste megtört, és ő tudta, beteg, hamarosan véget ér az élete. Azonban apró, rángatózó mozgásával mégis távolodott tőle. Most ismét azt érezte, amit nagyon fiatal korában. Védelmet és megnyugvást nyújt a tölgyfa tuskó. A furcsa kishal a felszín felé tört, és szinte hihetetlen módon, a felszínen eltűnt. Ahol eltűnt, egy nagy árnyékfolt úszott a vízen. Néha már látott ilyet, akkor, amikor a gombócok és a golyók hullottak a vízbe. Egy picit meg is nyugtatta az érzés, hiszen az mindig bőséges élelmet hozott neki. De hiába várt, most elmaradtak a csobbanások. Ehelyett egy kisebb, alig észlelhető csobbanással ismét a vízbe esett a hal, a pici, furcsa mozgású, fura színű hal. A körülötte tanyázó süllő fajtársak is őt figyelték, azt a furcsa, vergődő halat. Ők sem ettek ma még, hiszen egymás mellett éltek, ismerték egymás szokásait, egymás életét a jószomszédi viszonyból adódóan. Az ő szemükben is tükröződött a kíváncsiság, az éhség és a tanácstalanság. A kishal egyre jobban és mélyebbre süllyedt, ám néha a felszín felé tört. Már közel járt a tuskóhoz. Ő ösztönösen elkezdte mozgatni mellúszóit, szemét pedig forgatva, a környezetet is fürkészve támadó pozíciót vett fel. Teljes takarásba húzódott. A vadászösztön mindig feldobta, ilyenkor kopoltyúfedele is sűrűbben nyitott és húzódott össze. A szeme sarkából figyelte a kishalat, bízva abban, hogy a takarásban őt nem látja. Már csak néhány úszó mozdulatot kell megtennie, és elé ér. A hullámok fodrozódtak még, és a nap ragyogóan sütött, pontosan az ég tetején.

 

            Ekkor pontosan elé ért, ő pedig egy gyors mozdulattal rárabolt, megragadta a prédát, és azonnal a tuskóhoz indult volna. Ám egy erős rántással valami más irányba fordította a fejét. A tölgytuskó mellett lebegő süllők riadt szemét látta meg, ahogy a fejét abba az irányba mozdította. Valami megragadta, valami nem engedte a száját. A kishal leragadt a szájához, próbálta kiköpni, aztán lenyelni. De az nem mozdult, odaragadt a szájához. Úszóit széttárva védekezett valami iszonyatosan erős húzás ellen, de esélytelennek tűnt. Valami a felszín felé húzta, és nagy félelem lett úrrá rajta. A fejét kezdte rázni, azonban a húzás semmit nem engedett, nem változott az ereje. Egyszer sikerült minden erejét összeszedvén a mély felé törnie, és kezdte hinni, hogy megmenekül az ismeretlen erő elöl. Ám az újult erővel húzni kezdte. Az előbbi menekülési kísérlet pedig sok erőt kivett belőle. Már az oldalán feküdt, az egyik szemével a biztonságot nyújtó mélységet látta, a másikkal az ismeretlen és veszélyt rejtő nappali felszínt. A nagy árnyékfolt már csak méterekre volt. Utolsó erejét összeszedte, és ismét a fejét rázta. Fájdalma nem volt, csak a félelem. De az szinte fájt. A fejrázás nem hozott most sem eredményt. Elkészült az erejével. Aztán hasára fordulva mindkét szeme a vízfelszín felett volt már. Ekkor pillantott meg valami hosszú csíkot, ami a szájából lóg ki, és feszesen húzta eddig őt. És a folt felett valami felé hajol, felé nyúl. Nem tudja mi az, de már nincs ereje küzdeni ellene.

 

            Testén a vízcseppek legördültek, ahogy kiemelték a vízből. Egy olyan tárgyon voltak, amit már látott a víz alatt, egyszer, ahogy arra úszkált. Egy korhadt nagy fatest volt. De ez nem volt korhadt. Két általa eddig nem ismert lény állt rajta. Az egyik nagyobb a másik kisebb. Ebben a pillanatban, valami kellemesen nedves, puhára tették. Ez egy kicsit megnyugtatta. A kisebb lény a szájába nyúlt, és megszabadította attól a finom falatnak hitt valamitől, amit egy cseppet sem bánt. Örült, hogy már nem érzett semmit a szájában. Aztán a kisebb lény megemelte, és a nagyobb felé tartotta, aki valamit tartott felé, egyre közelebb. Aztán egy villanást látott. Majd még egyet. Nem akarta összetörni magát, így nem vergődött. A kicsi puhára tette ismét. Pár pillanat múlva azonban a nagy emelte meg, és a víz felé kezdte fordítani a testét. Egy pillanatra reményt látott, reményt a szabadulásra. Ám eddig nem bántották őt. Valami azt súgta neki, ne mozduljon, ne vergődjön. A feje már a vízhez ért, és szép lassan az egész teste vízben volt. A farka tövét fogta még a lény, aki előre hátra mozgatta a testét. A kopoltyúfedelek alá így friss víz jutott, és ez nagyon jól esett neki. Aztán valami megsimogatta a testét. Nem volt rossz érzés, egyáltalán nem. Hirtelen megszűnt a szorító érzés. Ő pedig lassan, komótosan a mély felé úszott. A félelem megszűnt, már csak foltokban maradt nyoma. Helyét egy furcsa érzés és megtapasztalás vette át. Ő már látta a világot, azt a világot, amit kevesen láttak fajtársai közül. És ő most visszatér…

 

            A tölgyfatuskót hamar megtalálta. Hosszú éveken át lakott ott. Süllő társai ott voltak, szinte mozdulatlanul, ahogy utoljára látta őket. Kérdően néztek rá!

- Mi volt ez, mesélj?!

 

Ám ő hallgatott… és jó érzéssel gondolt a két lényre, mert a találkozás nem volt kellemetlen. Sosem fogja elfelejteni őket, amíg él……

 

Varjas Zsolt

Zsola