Partner oldalaink

 

 

 

 

 

 

Az öreg harcsa és a halászok

 

 

            Igazán jó év az idei. Az utódnemzés a tavasz végi – nyár eleji időszakban szokatlanul jól sikerült, rengeteg leső harcsa ivadék maradt életben, és ő áldozatkészen, folyamatos odafigyeléssel, türelemmel védte őket. Tudta, hogy ez fontos időszak. Persze, hogy tudta. Már 40. alkalommal tette le ikráit. Ő volt a tó legöregebb lakója.

            Itt született, egy piciny ivadékként látta meg ő is a napvilágot. Nem volt más, mint testvérei, társai. Küzdött a túlélésért, sokáig – nagyon sokáig. Aztán egyre tapasztaltabb lett. 24 Ha vízterület nem olyan hatalmas, így szinte már minden zugot ismer. Szeretett itt élni, hiszen a legfontosabb a táplálékszerzés volt a számára és az utódok nemzése. Táplálékban bőségesen el volt látva a tó, rengeteg keszeg, kárász és ponty élt vele és a tóval harmóniában. Mindenki a tápláléklánc egy-egy szintjén helyezkedett el, így minden egyed tisztában volt és van vele, hogy egyszer áldozat lehet. A fürkésző szemek, az állandó éberség az élet velejárója, idelent a víz alatt. Egyszer vadász vagy, máskor akár áldozat. Ő már nem félt, tudta, csak valami idegen, ismeretlen erő az, ami őt „elragadhatja”. Az az idegen, ismeretlen erő pedig hamarosan eljön. Minden évben hasonló időpontban „találkozik” vele. Amikor a táplálékhalak már együtt, szorosan egymás mellett lassabban úszva vándorolnak élelmet keresve, amikor már érezhetően hidegebb a víz, és amikor ő is ösztönszerűen keresi a téli vermeléshez a helyet, és a túléléshez a táplálékot, akkor jön el az idő. Akkor keríti hatalmába az az érzés, ami bujkálásra, menekülésre készteti. Pedig ő nem félt, bár egész életében okosan taktikázva, a túlélésre játszott. Éberségét örökölte, és az évek hosszú sora alatt tökéletesítette. Ismerte a tavat, mint a tenyerét, tudta, melyik törés milyen védelmet és táplálékot rejt, tudta, ha az időjárás változik, hol jut könnyebben élelemhez, hol kímélheti meg magát az esetleges veszélyektől. Így élt évről – évre. És így vált ő a nagy öreggé, a tó legerősebb, legidősebb és legtapasztaltabb lakójává.

            Éjszakánként, amikor táplálékot keresett, néha harsogott rablásától a vízfelszín a sötét éjszakában. Főleg a meleg napokon, amikor a keszegek a felszínen játszadozva élvezték a meleg víz és a nyugodt éjszaka harmóniáját. Ilyenkor ijesztően hatott, amikor tágra nyitott szájába szívva a halakat, a száját bezárva kuttyogó, igen mély buffanás törte meg a csendet. Szinte az egész víz beleremegett, szinte minden élőlény dermedve, lemeredve várta a következő pillanatot, vagy éppen szinte a vízből kiugorva, menekülve úszott tova távolabbi tartásokra, ahol menedéket remélt. És ő tudta, hogy ő a legerősebb, ő a legnagyobb.  

 

            Ismét hideg lett. Már nagyon hideg. Sejtette, hogy eljött az idő. Eljött az az idő, amikor a mindennap felkelő nap valamelyik napon elhozza az idegeneket. Az idegen erőt, a hangokat, amitől tart, amit nem ismer, nem látott, de tudja, érzi, hogy nem jó, neki nem szabad az idegen erőt megtapasztalni. Megindult a víz, a zsilip húzta magával. Érezte, hogy óráról órára vékonyodik a vízoszlop felette, és óráról órára kevesebb lesz az oxigén, kevesebb lesz az élettér, és egyre jobban összehúzódnak a halak. Ösztönszerűen húzódott vissza, és a tapasztalat az ösztönnel párosulva mutatta neki az utat, amit minden évben egyszer keres. Ilyenkor. Egy elmocsarasodott, nádas, nagyon sekély terület szegélyezte a tavat, a hűs erdő fái által lehullatott levelek sokasága hullott oda ilyenkor. Létezett egy pici, alig észrevehető csatorna, ami egy igazán észrevehetetlen partszakaszhoz vezetett, ami szinte a beszakadás előtt állt, de az ő számára remek rejtekhely volt. Tudta, hogy ez az egyetlen olyan pont, ami mély, ahol megmarad a víz, és a víz alatti takarásban elbújhat. Elbújhat, de nem tudja mi elől, csak azt tudja, hogy bújnia, menekülnie kell. Pedig ő a legerősebb. Ő a legnagyobb. És feljött a nap. Elhozta a hangokat…

 

            Csónakok futottak ki a vízre, csónakok, melyek több száz méter hálót rejtettek, hiszen egy halastó életében fontos, szinte a legfontosabb esemény a lehalászás. A víz nagyon sekély volt, a halak ugrálásából, a víz pezsgéséből tudták, jó eredménnyel számolhatnak. Ám a halászokat mégis más izgatta…

               - Meg lesz az idén Pista, úgy éljek, meglesz! – hallatszott az egyik csónakot evező ember szájából a mondat, kaján vigyor kíséretében.

               - Túljár az eszünkön Géza, nem vagyunk mi méltó ellenfelei. Nem hallottad még a tekintélyt parancsoló rablásait. – mondta a halász, aki minden éjjel őrizte a vizet. - Nem tudod milyen éber, nem is sejted, milyen tapasztalt.

               - Eddig csak szerencséje volt. Eddig csak nagyon nagy szerencséje volt.

Csizmák is taposták az elvékonyodott vízréteget. És kikerültek a hálók. A víz megélénkült, szinte egymást agyonnyomva ugráltak a halak, röpültek a vízből ki, és estek vissza a sáros hálóba. Aztán kiemelték őket, és húzták, csónakba tették…

A vízparton pedig válogatva helyezték el őket, faj valamint méret szerint.

 

            A hangok egyre közeledtek. A víz elég hideg volt már ahhoz, hogy az életfunkciók megfelelően lassíthatók legyenek az észrevehetetlenség érdekében. Márpedig ez volt a cél, a legfontosabb megoldandó feladat. Észrevehetetlennek lenni és maradni, addig, amíg itt vannak, amíg hallja, érzi őket.

 

            - Látod Gézám, nem volt a többi között. – mondta a halőr.

            - Látom, de az én eszemen nem jár túl idén. Megtalálom. Látod ott a nádfalban azt a pici csatornát? Az nem véletlen van ott. Megnézem!

 

És kiszállt a csónakból, lassan megközelítve a nádasban fellelhető kis menekülő csatornát. Próbált rajta bemenni, ám az iszap nagyon vastag volt. A csizmája a nádas sűrűsége ellenére elsüllyedt az iszapban. Nem tudta kihúzni, így kilépett belőle, de közben a teste megbillent, és a fenekével a sáros vízbe esett a halász. Hideg volt a víz, fújt a szél. Az esés közben egy nádtorzsa felhasította a halászcsizmát a csípőjénél, és a víz azonnal befolyt a melles csizmába. Öreg ruhadarab volt már, ki akarta cserélni, már tudta, jobb lett volna most, még a halászat előtt. De majd jövőre biztosan!

 

            - Gyere Géza, telefonált a főnök, indulnunk kell, lassan jönnek a halakért.

            - Ej, megint megúszta, megint ő volt az okosabb, de most szerencséje volt! Utoljára, mert Pista mondom neked, jövőre meglesz! Jövőre én húzom csónakba!

 

            Ő szinte mozdulatlanul lapult a part alatt. Apró szeme és hosszú bajszai óvatosan mozdulva kémlelték a vizet és a medret. A hangok egyre távolabb hallatszottak. Ez jó jel, már tudta. Besötétedett, és apró buborékok jelentek meg a víz felszínén. Esett az eső. Néhány napot itt tölt, biztonságban. Aztán ha a víz nagyobb lesz, akkor majd elindul, elindul oda, ahol az utóbbi években a telet töltötte….

De már tudja, biztonságban lesz….még egy esztendeig biztosan!

 

 

Varjas Zsolt

Zsola